5. rész

Ha kiderül ki állította be a vekkerem 7:30-ra azt Istenre esküszöm, hogy agyon ütöm. Hatalmasat káromkodtam, majd papucsba bújtattam a lábam és élő zombiként kivánszorogtam némi szíverősítőért. Kilépve a tökéletesen puccba vágott nővéremmel találkoztam. A tegnapi jobb horgom csúnya nyomott hagyott a száján. A haja precízen kivasalva, a sminkje művészi kezekről árulkodik, az öltözete meg szűziesen borzalmas.

- Te állítottad be az órámat ébresztőre? – összeszűkölt szemekkel vizslattam.

- Igen én voltam! – Büszkeség öntötte el, amitől csak még jobban viszketett a tenyerem. - Suliba kell jönnöd, emlékszel? – vigyorgott, mint a vadalma. Fel nem fogom, hogy képes hajnalok hajnalán ilyen frissen és üdén lelkesedni. – Megígérted apának, ugye tudod?

-  Valami rémlik – kihúztam a gumit a hajamból, és újra összefogtam.

- Bekészítettem a ruhádat a fürdőbe, míg aludtál. Nagyjából egy méretet hordunk, szóval szerintem passzolni fog.

- Milyen ruhámat? – Az agytekervényeim lassan indultak be.

- Kötelező egyen viseletet hordunk a Mary Clarenceben – mutatott a sajátjára. Borvörös rakott szoknya, hozzá illő rövid selyem nyakkendő, fehér arannyal szőtt kardigán az iskola címerével és fekete ing.

- Óriási! – ciccegtem. – Ugye nem, mormoltok imákat reggeli előtt az ég felé rimánkodva megváltásért? Esetleg, ha így lenne, felejtsetek el!

- Nem katolikus a hely, ha erre akarsz kilyukadni! – Felvont szemöldökkel méregetett.

- Marha jó! – elindultam a lépcső felé.

- Siess, mivel nem tanácsos késéssel indítani az első napodat! – szólt utánam. Válaszul beintettem. „Légy kedves hozzá!” – rémlettek fel apám szavai. Basszus, majd legközelebb!

Meredith palacsintát készített áfonyaöntettel leöntve. Bedugtam a fülesem, hogy még véletlenül se halljam a karattyolását. Megkerülve botox Barbiet kávét öntöttem, majd rágyújtottam a kint felejtett dobozból. Próbált hozzám beszélni, de csak jót mulattam a tátogásán. Kivételesen nem mutattam be, hanem ott hagytam minden féle kommentár nélkül. A mostani csatát én nyertem, és ennyi!

Fogat mostam, majd bedobtam a szennyesbe az este átizzadt pólómat. Felvettem az egyenruhát, vastag fekete harisnyát húztam mellé és tűsarkú bokacsizmát. Megfésülködtem, és az egész alakos tükörben megállapítottam, hogy úgy festek, mint egy elcseszett anime főszereplője (csak a csat vagy némi giccses szalag hiányzott a hajamból). Még el sem kezdődött a nap, de én már utáltam, hogy egyáltalán elindult.

A kocsi mellett dideregve vártam a két gráciára, hogy méltóztassanak végre kifáradni. Ők sietettnek engem, de közben még sehol sincsenek! Annak reményében, hogy hátha gyorsabban telik az idő újabb szál cigit húztam elő. Felkattintottam a gyújtóm, majd mélyen letüdőztem a füstöt. A lábaimmal topogtam, és nagyban tervezgettem, hogyan fogom mindkettőjüket kinyírni, ha nem érnek ki minél hamarabb, mikor ismét rázendített a telefonom. A kijelzőn ismét annak a pofátlan seggfejnek a képe villogott. Önkénytelenül elmosolyodtam, majd megnyomtam a zöld gombot.

- Szép jó reggelt, Pindurka! Remélem jól aludtál és rólam álmodoztál! – Á, már a puszta hangjától is cseppfolyóssá változtak a belső szerveim. Egyébként elárulom, hogy iszonyú nehéz tettetnem mennyire utálom, hiszen majd megveszek érte.

-  Baszd meg, Andy és ne hívj Pindurkának! – Akaratlanul is idióta módjára vigyorogtam. -  Mellesleg, ha már így említetted tulajdonképpen arról álmodtam, hogyan rombolom le a gyerekkori képzelgéseidet.

- Gonosz vagy, de szerencsédre imádnivaló is egyben! – Tényleg, reménytelen!

- Mit akarsz? – Igyekeztem a lényegre térni, mert minél többet beszélgetek vele, annál inkább elolvadok tőle.

- Ebédelj ma velem, és teszek róla, hogy még inkább megkedvelj! – megjelent előttem, ahogyan mosolyog, és csessze meg olyan nehéz ellenállni.

- Ki mondta, hogy bírlak egyáltalán?

- Oh, nem kellenek hozzá szavak a nélkül is tudom, hogy megveszel értem!

- Nem elég, hogy bunkó vagy, de még egoista is a tetejébe! Szép!

- Na, szóval hol találkozunk? Elmegyek érted a Batmobillal!

- Nem, adod fel, mi? – sóhajtottam. Kétségek között őrlődtem, hogyan tovább. Bele merjek vágni egyáltalán? Mi van, ha csalódást okoz nekem, vagy én neki? Nem lennék képes, újabb veszteséget elviselni legyen szó akármekkoráról is.

- Nem, amíg igent nem mondasz, Pindurka.

-  Miért érdekellek?

- Mert pont olyan elveszett lélek vagy, mint én – meglepődtem a válaszon, és hosszú másodpercekig szóhoz sem jutottam. – Itt vagy?

- Adj egy kis időt, és később visszahívlak, rendben? – túl korai, túl váratlan nekem ez az egész.

- Biztosan, ezt szeretnéd? – hát, ilyen könnyedén elenged? Azt hittem jobban fogja erőltetni a dolgot.

- Szia, Andy – fájó szívvel leraktam. Pont ezt az időzítést választotta a két hölgyemény a megjelenésre. Eldobtam a csikket, majd beszálltam velük a kocsiba. Bekötöttem a biztonsági övet, és bele süppedtem az ülésbe. A zenét választottam a picsogásuk helyett.

- Rossz kedved van? – bökte meg a vállamat. Valószínűleg nagyon rondán nézhettem rá, mivel úgy húzta vissza a kezét, mint aki tűzbe nyúlt. Csak nem fél tőlem? Mondjuk ezen, nem csodálkozom, hiszen a múltkor csúnyán elbántam vele.

- Ja, eléggé – válaszoltam kivéve a bal fülest. Most először talán normálisan is eldumálhatunk, már ha nem mászik az agyamra az idegesítő stílusával.

- Köze van ahhoz a telefonbeszélgetéshez? – szóval meglátott. – Ki hívott?

- Egy srác – sóhajtottam.

- Hogy hívják? Hogy néz ki? Ő a barátod? Mesélj róla, kérlek, megöl a kíváncsiság! – na, már megint kezdi! Ha nem az autóban lennénk, talán még ugrálna is örömében.

- Andynek – kifújtam a levegőt. A puszta gondolatától is libabőrössé váltam. Nem tudom mi üthetett belém, ugyanis még soha nem volt rám senki ilyen hatással.

- Milyen Andy? – a lelkesedés eltűnt az arcáról és hirtelen a düh váltotta fel. Összevonta a karját a mellkasa előtt, és olyan lett, mint aki bármelyik pillanatban robbanhat. Nem értettem a reakcióját…

- Fogalmam sincs mi a vezetékneve – feloldottam a billentyűzárat és megmutattam a képet. –Ő az.

- Biersack – teljesen elvörösödött a méregtől, és eltorzult fejet vágott. – A pasimmal kavarsz? – most nekem esett le az állam. Előrántotta a mobilját és most én hűltem el a látványtól. Kicsit hosszabb volt a haja más ruhát viselt, de egyértelműen felismertem. Fülig érő vigyorral karolta át Novát, és boldognak tűnt.

- Hé, lányok csendesebben ott hátul! Korán keltem, és szétszakad a fejem! – szólt közbe Meredith (egyébként tényleg nyúzottabb, mint tegnap). Mindketten figyelmen kívül hagytuk és gyilkos pillantásukat lövelltünk a másik felé.

- És, ha igen akkor mi van? – vágtam vissza flegmán. Természetesen nem is sejtettem, hogy barátnője volna, azt még végképp nem, hogy a nővérem az. Kezdett kitisztulni előttem miért is mentett meg aznap, és kire is emlékeztettem igazából.

- Andy az enyém, szóval szállj le róla! – szabályosan visított, és visszhangzott tőle az utastér. – Különben… - az egész testében remegett.

- Lányok, halkabban! – fordult hátra megint a botox Barbie.

- Különben? – vontam fel a szemöldököm.

- Megbánod a napot, hogy a sulinkba jöttél! – kis ideig gondolkozott mielőtt válaszolt. Óriási bátorságra vall tőle, hogy a történtek után így ki mer állni ellenem. Hatalmas respect érte, de sajnos édes kevés hozzá, hogy megfutamodjak.

- Most rettentően megijedtem! – megjátszottan reszkettem a kezemet.

- Úgy is én fogok nyerni! – lehalkította a hangját.

- Ne merj fogadni is rá, nővérkém! – gúnyosan megnyomtam az utolsó szót. Visszadugtam a fülest, és felnyomtam a hangerőt. Eldöntöttem, hogy már csak azért sem fogom engedni, hogy az övé maradjon. Gonosz ribancot akart, hát most megtanulja egy életre, hogy nem érdemes szórakoznia velem! Persze előtte ki kell derítenem tényleg van-e közöttük valami…

A Mary Clarenceről már messziről lerítt, milyen impozáns épület a magas tornyaival. Nem mennék bele a részletekbe, de legyen annyi elég, hogy elit helynek látszott gazdag kölykök számára fent tartva. A kocsiból kiszállva Nova rögtön faképnél hagyott és durcásan bevágtatott az épületbe. Elutasítottam Meredith afelé irányuló törekvését, hogy bekísérjen, majd becsapva az ajtót én is elindultam. Némi bolyongást követően megtaláltam az igazgatóit. Megvártam, míg a vénkisasszony titkárnője behívat, és helyet foglaltam a diri nővel szemben. Gyorsan ledarálta az iskola szabályait, meg a házirendet, és átadta a papírokat az órarendemmel együtt. Meg kell látogatnom az orvosit, hogy felmérjék az egészségügyi állapotomat, továbbá szeretné, ha jelentkeznék az egyik idióta klubjukba. Ha jól vettem ki az öreglány szavaiból büszke az itteni tanulókra, és azokra a csodás dolgokra, amiket elértek az oktatásuknak köszönhetően. Bla, bla, bla…

Mihelyst végeztem kisunnyogtam az udvarra. Elvonultam a legtávolabbi szabad szemmel nem látható sarokba és rágyújtottam. Előkotortam a mobilom és bepötyögtem az üzenetet Andynek:

„ Nova a barátnőd? Miatta nem hagytál ott a sikátorban, mert hasonlítunk?” – írtam meg. Rágyújtottam és a torkomban dobogó szívvel vártam, mikor reagál. Alig telt el pár másodperc és máris rázendített én meg majdnem elhajítottam úgy megrémisztett.

- Szerinted, ha még mindig együtt lennénk, kikezdek veled? Előfordul, hogy néha seggfej vagyok, de ennyire azért nem – hadarta el, mihelyst felvettem. – Kb. két hónappal ezelőtt szakítottunk. És válaszolva a másik kérdésre igen részben ezért másrészt meg, mert olyan elhagyatottnak, magányosnak tűntél. Még mielőtt azzal jönnél, hogy megsajnáltalak – a kis gondolatolvasó! – nem így van. Egyszerűen észrevettem rajtad, hogy szükséged van valakire, aki megóv az eluralkodó sötétségtől, ami személyes tapasztalatból tudom, olykor mennyire ijesztő tud lenni.

- Ma 15-kor gyere értem a Mary Clarencehez – igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. Hihetetlen, hogy milyen szinten belém látott. Már nem számít, hogy korábban időkorlátot szabtam meg, mivel nem tagadom tovább, hogy szabályosan megveszek érte. Bassza meg Nova!

- Oh, szóval nem küzdesz többet ellenem? – elképzeltem azt az édes mosolyát, a gödröcskéit, és szétfolytam a gyönyörtől.

- Feladom győztél, Andy Biersack! – ezennel hivatalosan is félre teszem a makrancos hölgy szerepét. Ha szükséges foggal-körömmel fogok küzdeni érte, és nem érdekel milyen áron, de az enyém lesz!

- Csak, ezt akartam hallani, Pindurka! – most ő bontotta a vonalat. Micsoda egy öntelt barom! Továbbra is bosszant, de mostantól igyekszem többet nyelni mellette.

Az orvosi után betévedtem az órákra. Nem igazán kerestem az emberek társaságát ám ők mégis kíváncsian faggattak, érdeklődtek felőlem. Az antiszociális viselkedésemmel pedig hál isten sikerült jó néhányat elkergetnem, kivéve egy lányt: Caroline Jenkinst.  Hosszú barna simított haj, pöttöm termet, tökéletes smink, bő tizenöt centis tűsarkak. Hűséges kiskutyaként követett egész nap, és lelkesen magyarázta, hogyan mennek itt a dolgok. Hiába próbáltam lerázni a beszólásaim leperegtek róla. Váó, milyen bátor, tökös kis csaj, komolyan! Talán mégis kaphat tőlem egy esélyt, ha jól viselkedik.

- Hé, figyelj csak most találkoztunk, szóval megértem, ha nemet mondasz… - lebiggyesztette a csábosra rúzsozott ajkát. – Nem volna kedved ma eljönni velem egy koncertre? Nem túl ismert a banda, de én megveszek értük – kezdett rajta eluralkodni az örült fan girl láz. - Az énekes iszonyú cuki, és lenyűgöző, magával ragadó hangon énekel. Az egyetlen bibi, hogy barátnője van, különben már rég…

- Nincsenek barátaid, igaz? – kicsit idegesített, szóval félbeszakítottam. Mellesleg rögtön leszűrtem, mennyire kétségbeesett.

- Nem nagyon… - na, ne mindjárt sírva fakad, és én képtelen vagyok kezelni a helyzetet.

- Oké, rendben – sóhajtottam. Jól van na, megsajnáltam szegényt.

- Köszi – visított fel örömében. – Megölelhetlek? – tárta szét a karját. Tényleg ennyit jelentene neki, hogy vele tartok egy idióta koncertre? Hihetetlen milyen kevés valaki boldogságához.

5. rész  -  Azért nem szükséges túlzásokba esni! – ugrottam hátrébb automatikusan. Megtettem az első lépést a közösség és a társadalom felé. Kibaszott nagy piros pont jár, ezért nekem érte!