6. rész

Pár másodperc múlva megszólalt az órák végét jelző csengő, szóval felkapva a táskámat gyorsan elköszöntem, majd lóhalálában kirohantam az épületből. A tekintetemet körbe-körbe kapkodva kerestem a hős lovagom, de hamar csalódnom kellett, mert nem találtam. Az órám 15:06-ot mutatott, ami szerint vagy késik, vagy el sem jön. Végre feladom az önsanyargatást és engedek a kísértésnek, erre átbasz!

- Csak nem vársz valakire? – Nova jelent meg mögöttem gúnyosan feltéve a kérdést. Kezdi átvenni a stílusomat? Most, komolyan! Nehogy már szétcsessze nekem a gondosan felépített undok alakításomat! – Meredith nem tud haza vinni minket, mivel elhúzódik a tárgyalása.

- Oh, emiatt ne aggódj, az én fuvarom hamarosan megérkezik! – gonoszul elmosolyodtam.

- Ugye, nem Andy? – kifutott a szín az arcából, és vékony vonallá préselte az ajkát.

- Ha hazudok, attól jobban fogod érezni magad? – felálltam a lépcsőről, és leporoltam a szoknyámat. 

- Heaven, kérlek… - könnyek gyűltek a szemébe. Hova tűnt a korábbi bátorsága, amivel vérre menően küzdött? – ő életem szerelme.

- Már itt is van! – hangos dudaszó kíséretében farolt be a parkolóba a fekete régi típusú Mustanggal. Ösztönösen megéreztem, hogy nem lehet más és a gyomromban levő pillangók heves táncba fogtak. Úgy döntöttem nem ugrok idióta tini lányként a nyakába, plusz kíváncsi vagyok, hogyan reagál Novára (a kis ördög még mindig bujkált bennem). Türelmesen összefont karokkal vártam, hogy közeledjen felénk. A nyál összefutott a számban tőle annyira szexin nézett ki. Fekete bőrdzseki, fekete csőnadrág, Batman logós pulóver, és tökéletesen belőtt séró. Oldalra pillantottam és a nővérem arcáról is ugyanazt a kiéhezett sóvárgást olvastam le. Talán mégis csak hasonlítunk? Legalábbis a pasi stílusunk nagyon egyezik. Kicsit hátborzongató!

- Andy – Nova kivált mellőlem és szabályosan bele robbant a srácba. Felpipiskedve puszit nyomott az arcára, míg én csak kikerekedett szemmel bámultam a heves reakcióját. Egyrészről irigyeltem, mert képes ilyen szinten kimutatni az érzelmeit, velem ellentétben, aki némi emberi kontaktustól is kiborul. Másrészről teljesen összezavarodtam… Most akkor együtt vannak-e vagy sem? Értetlenül kapkodtam a tekintetem közöttük. – Hiányoztál! Miért nem válaszoltál az SMS-eimre? - kislányos hangon beszélt és ragyogott a boldogságtól.

- Abban maradtunk, hogy adsz nekem némi teret, hiszen már csak barátok vagyunk – lefejtette a nyaka köré font karját. Novának a válasz hallatán lehervadt a vidámság az arcáról. – Szia, Pindurka! Hogy vagy? – fordult felém mosolyogva.

- Fantasztikusan – feleltem. Megigézve bámultam a nővéremet, hiszen ő olyan közvetlen, kedves és mindaz, ami én nem vagyok.

- Mi a baj? – meg akarta fogni a karomat, de elhúzódtam.

- Nekem, ez nem megy… – tártam szét a karomat. Hirtelen megint elbizonytalanodtam magamban, és abban, hogy meg fogok-e változni valaha. A depresszió ismét elsöprő erővel fonta körém sötét karjait, azzal fenyegetve, hogy sohasem szabadulok tőle.

- Andy, haza viszel? Meredith nem tudott értünk jönni… - Nova is bekapcsolódott a társalgásunkba, próbálva magára vonni a figyelmét. Látszott rajta mennyire kétségbeesetten igyekszik, és bevallom őszintén, megsajnáltam.

- Persze – bólintott.– Szálljatok be, mindketten! – újra rám nézett. Biztos voltam abban, hogy nem fog békén hagyni, pedig most magányra vágytam. Kerültem a tekintetét, és nem álltam messze attól, hogy el ne szaladjak távol tőle, és attól, amit nyújtana nekem.

- Kösz, de inkább gyalogok!

- Komolyan mondom Heaven – ajjaj, a nevemet használta… rosszat sejtek. – ha nem szállsz be abba a kurva kocsiba, én magam raklak be! – felvont szemöldökkel édes mosollyal a szája sarkában méregetett.

- Úgy sem mered… - csípőre tett kézzel álltam a sarat.

- Ne, ez vicces lesz! – kuncogott Nova.

- Én előre szóltam, ezt jól jegyezd meg, Pindurka! – azzal a lendülettel megindult felém, és még ha tudtam is, hogy semmi esélyem ellene, sem adom magam egy könnyen. Pillanatok alatt beért a hosszú lábaival, és szabályosan felkapott nem törődve a heves tiltakozásommal. A vállára csapott, mintha csak egy lisztes zsák lennék, és szép komótosan haladtunk a jármű felé.

- Azonnal tegyél le, te seggfej! – ordítottam. A mellkasom összeszorult, ziháltam és egész testemben remegtem. Jól esett, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz (még, ha az akaratom ellenére is), de számomra túl sok ez egyszerre. 

- Nyugi! – nevetett, amin nem csodálkozok, hiszen tényleg röhejesen festhettünk. – A végén még itt rohamot kapsz a sok ugrálástól! – a fenekemre csapott. Kellemes parfüm illatot árasztott, és a hideg ellenére is szinte égetett a bőre.

- Kérlek… - könnyek gyűltek a szemembe.

- Tényleg ennyire nem bírod elviselni az érintésemet? – remek, sikerült elszomorítanom.

- Senkiét sem az anyám halála óta… - elhomályosodott a látásom az első kibuggyanó cseppektől. Most először mondtam el valakinek, hogy mi bánt igazából. Leemelt a válláról, majd óvatosan letett a földre.

- Pont ilyenkor nem szabad egyedül maradnod – megsimította az arcomat, én pedig bele néztem abba a gyönyörű kék szemébe. Melegség öntötte el a szívemet, és azt kívántam bárcsak megállíthatnám ezt a pillanatot. Hónapok óta először múlt el az a kirekesztettség, ahova saját magamat hajszoltam. A korábbi sötét felhők lassan eloszlottak felőlem, és a nap végre rám kacsintott.

- Hé, mi történt? – kocogott mellénk Nova. A féltékenység eltűnt, az őszinte aggódás vette át a helyét. – Jól vagy? – nem mert hozzám érni, pedig tudtam mennyire vágyik rá.

- Persze, csak a hideg csípi a szememet – megdörgöltem, mint egy bizonyításként, majd mióta először találkoztunk rámosolyogtam.

- Higgyem is el, mi? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva.

- Naná – bólintottam. Nem állok észen arra, hogy őt is beavassam, habár talán tényleg lehetnék kedvesebb is vele.

- Na, induljunk, mielőtt tényleg halálra fagynánk! Baszottul lehűlt az idő! – váltott témát Andy. Fázósan dörgölte meg a karját. 

- Ülhetek előre? – lelkendezett Nova.

- Felőlem –vontam meg a vállam. Rögtön ismét kivirult. Mint már említettem sokszor elég egy aprócska dolog, és már is szebbé teszed valaki napját.

Egész úton a nővéremnek be nem állt a szája, míg én csöndesen húztam meg magam hátul. A srác türelmesen kezelte a kissé hiperaktív kitörését. Olykor hátra pillantott, hogy velem minden rendben van-e. Azon agyaltam vajon mi lehetett kettőjük között, és miért mehetett tönkre a kapcsolatuk. Látszólag totálisan ellentétes személyiségek, mégis mintha egy láthatatlan kötelék kötné össze őket. Fogalmam sincs képes leszek-e valaha ennyire felhőtlenül viselkedni, majd Andy mellett. Igazából eddig csak az undok, sőt utálatos részembe nyerhetett betekintést (eltekintve az érzelmi hullámvasutaktól), holott valójában nem ilyen vagyok. Remélem, idővel újra azzá válhatok, aki egykoron voltam, és ha ez bekövetkezik, a világ újra megnyílik a számomra.

- Megérkeztünk – fékezett le a házunk előtt. Fogtam a táskámat, és kinyitottam az ajtót.

- Hova-hova, Pindurka? – mosolygott. – Randink van, nem emlékszel?

- Randiztok? – Nova olyan hangon visított fel, hogy a dobhártyám berepedéssel fenyegetett. Mégis mit gondolt, miért jött értem? Ismételten a hárpia fázisba lépett. (Komolyan mondom, a nővérkém súlyos személyiségzavarban szenved. Egyszer aranyos, zabálnivaló, törékeny kislány, máskor meg dühöngő szörnyeteg. Durva milyen gyorsasággal kapcsolgat ide-oda a kettő között.) Az ösztöneim megsúgták a kitörő háború zajos dallamait.

- Kérek, ne rendezz megint jelenetet, mint a múltkor, mikor megismerkedtem valakivel!– sóhajtott Andy. Oh, szóval ez nem az első eset! Talán nem is velem van baja, hanem azzal, hogy képtelen elviselni, ha más is úgy ér hozzá. Kezd kitisztulni a kép…

 - Most őszintén, neked mi bajod van? – kérdeztem tőle érdeklődő fejjel. Persze sejtettem, de az ő szájából akartam hallani.

- Andy… - közelebb hajolt hozzá, és engem teljesen mellőzött, mintha ott sem lennék. Végig simított a combján és csábosan megnyalta az ajkait jelezve, hogy képes lenne bármire csak még egyszer hadd legyen az övé. – szeretlek. Próbáljuk meg még egyszer… - suttogta a fülébe. – Nem is értem, miért hagytál el, hiszen te mondtad, milyen jó volt velem.

- Megcsaltál, nem emlékszel? Elbasztad a dolgokat, szóval ne most keseregj, nekem megbocsátásért, mert már rég túl léptem rajtad! – úgy döntöttem csendben várom meg a végkifejletet, holott iszonyúan viszketett a kezem, hogy megüssem a ribanc viselkedésért. – Vége, van, mikor fogod, már végre fel? – fakadt ki.

- Ő kell, neked igaz? – fordult felém dühösen vérben forgó szemmel. – A buggyant csaj, akit diliházba csuktak, mert nem bírta feldolgozni az anyánk halálát. Gratulálok Andy, szép fogás! Büszke lehetsz magadra! – a szavai csöpögtek a gúnytól, és a képzeletbeli határokat feszegette vele.

- Tűnj el, most azonnal! – rögtön elborult az agya. Kinyitotta az ajtót, és szabályosan kilökte a kocsiból.  Nem is gondolkoztam, mielőtt cselekedtem. Kipattantam én is, és pillanatok alatt mellette termettem. Meg fog fizetni azért, amit mondott, és rohadtul nem érdekelnek az esetleges következmények!