8. rész

Hazaérve szabályosan bezuhantam az ágyamba. A hátamon fekve bámultam mereven a plafont. Az agyam hihetetlen sebességgel pörgött, próbálva feldolgozni a mai nap eseményeit. A nővérem meg én ugyanabba a pasiba szerettünk bele (talán nevezhetem szerelemnek). A véletlenek összjátékának köszönhetően pedig, Andy óvó karjaiban kötöttem ki. Az egyik pillanatban még utálom, mert folyamatosan zaklat, és az idegeimre mászik, a másikban már meghitten csókolózunk. Ha nem velem történik meg, el se hinném akárki is mesélné nekem. Képes vagyok valakit megérinteni, de másoktól rosszul vagyok. Hogyan lehetséges ez? Időre lenne még szükségem, hogy a dolgok helyreálljanak? Teljesen összezavarodtam, és kétségbeesetten kerestem a válaszokat. A nagy agónia közepette csodáltam, hogyan nyomott el az álom.

Sikoltva ébredtem hideg verejtékben úszva levegőért kapkodva. Meghalt, és nem menthettem meg. Fekete ruhában álltam a sírja felett, és tudtam soha többé nem láthatom viszont az édes mosolyát. Az arcomat a kezembe temetve zokogtam. Elvesztettem azt, aki igazán megértett, bele látott a lelkembe. Felrémlett előttem az, ami már korábban is, hogy miért nem akartam tőle semmit az elejétől fogva. Nem, nem és nem! Soha többet! Hova gondoltam egyáltalán, mikor azt hittem ő majd meg fog változtatni. Viszlát, Andy és köszönöm, hogy megpróbáltad!

Reggel karikás szemekkel keltem. Levánszorogtam a konyhába, olyan tipikusan basszátok meg mind hangulatban. Nova nagyban falta a müzlijét, és rám sem mert nézni. A monokliját igyekezett alapozóval eltakarni több-kevesebb sikerrel. A fülesem megvédett attól, hogy bármit is mondanom kelljen neki, habár nem is terveztem. A kávé cigi kombó után felöltöztem és Meredith kocsijában vártam meg a gráciát. Imádkoztam, hogy gyorsan vége legyen a mai napnak, és újra elmerülhessek a mély, sötét szakadékba, ahova saját magam száműztem.

A suliban kerültem az újdonsült barátnőmet, és rajta kívül mindenki mást is. Néma csöndben ültem végig az órákat, majd a gimi előtt vártam botox Barbiet, hogy haza vigyen. Lényegében a csütörtököm is ugyanilyen monotonitással telt. Igyekeztem a lehető legjobban kizárni a külvilágot, bele értve Andyt is (helyesbítek legfőképp őt). Újra a borotvámhoz nyúltam, mert tudtam az egyedüli megoldás a problémáimra csak az önmagamnak okozott fájdalom által enyhíthető. A depresszió már csak ilyen, vannak, és lesznek is rosszabb pillanataim.

A péntekem is hasonlóan telt, kivéve, hogy ma nem Meredith várt a suli előtt, hanem Andy. Szomorú szívvel bámultam a srácot, aki képes lenne bármire értem. A szállingózó hópelyhek különös fénybe vonták, mintha csak valami glória lenne körülötte. Gyönyörűnek már-már földöntúlinak tűnt a számomra. Az angyal, aki jött megmenteni a lelkem az örök kárhozattól. Változatlanul fájdalmasan élt bennem, ahogy a szemem előtt válik egyenlővé a földdel. Nem bírnám elviselni, ha itt hagyna, épp ezért tilos, bármiféle kapcsolatot is létesítenem vele. Úgy tettem, mint aki észre sem vette, és szándékosan az ellenkező irányba indultam.

-Hé, Pindurka! – kiabált utánam, de süket fülekre talált. Remegő kézzel dugtam be a fülest, és indítottam el a zenelejátszót. Olyan gyorsan rohantam, mint ezelőtt még soha. A hideg levegő marta az arcomat, a szél tépte a hajamat, a tüdőm megálljt parancsolt, de semmivel sem törődtem. El, minél messzebb tőle, ez a cél vezérelt.

Azt hittem van esélyem a hosszú lábaival és az ismeretlen utcákkal szemben. Az egyik saroknál szabályosan egymásnak ütköztünk. A szívem a torkomban dobogott, ahogy felnéztem rá, és hiába tudtam ő lehet az, aki elhozza számomra a megváltást, nem törődtem vele.

- Mi bajod van? Miért szaladtál el? – pihegett és az oldalát fogta. Rendesen megizzasztottam, de én is szenvedtem a megerőltetéstől. – Mi a szar ütött beléd? – tisztán hallottam a szavait, hiszen időközben kiesett a fülesem. Értetlenül állt az egész kialakult helyzet előtt.

- Tűnj el! – toltam el magamtól dühösen. Zihálva kapkodtam levegőért, és úgy sípoltam, mint aki lefutotta a maratonit.

- Hol van az inhalálód? – aggódva kérdezte látva, milyen siralmas állapotba kerültem. A bunkó viselkedésem után is képes értem nyugtalankodni. Nem érdemlem meg a figyelmét!

- Húzz… már el! – az oxigén hiány miatt nehezen formáltam a szavakat. Megütöttem, hogy nyomatékot adjak az előbbi kijelentésemnek. Lényegében le sem szarta mit mondok neki, hanem magához rántott, és átölelt. Küzdöttem ellene tiszta erőmből, de ő nem engedett el, akármekkora fájdalmat is okoztam neki.

- Bármi történt is megbeszéljük, rendben? – a hátamat cirógatta, aminek hatására sikerült lazítanom a görcsösségemen. Az egész testemet kínzó köhögő roham tépázta meg, és a maradék levegőt is belém fojtotta.  Fekete pöttyök kezdtek el vadul táncolni a szemem előtt, és tudtam bármelyik pillanatban sötétbe borulhat a világ.– Bassza meg! – felkapva a táskámat nem sokat szórakozott. Kiborította a tartalmát a mellettünk levő padra, majd némi turkálás után diadalmasan emelte ki a Ventolinomat. A kezembe nyomta, hogy csináljam, ami ilyenkor szükséges. – Fel ne merd nekem, adni! – elvette tőlem, mikor látta mennyire nem érdekel, hogy élek-e vagy halok. Mindjárt vége, már csak hosszú, kínzó másodpercek kérdése. Helyettem cselekedett, és számolt mikor befújt a számba. – Gyerünk, Pindurka! Szükségem van rád! – könnyek csillogtak a kék szemeiben. Azt hiszem az a mondat bevált, mert hirtelen harcolni akartam ellene. Összeszedve a maradék erőmet sikerült beszippantanom a gyógyszert. A köhögés azonnal ismét feltört belőlem, és végre valamelyest felszabadultak a hörgőcskéim. Két újabb fújás segített enyhíteni a rohamot. – Mi a franc ütött beléd? – most, hogy túl estünk a veszélyen kissé lehiggadt. Cigit kotort elő, majd rágyújtott.

- Mi értelme van az egésznek? – fakadtam ki. – Előbb vagy utóbb te is le fogsz lépni, és elhagysz majd, mint a szüleim. Nem vagyok képes újra elviselni, hogy valakit örökre el kell engednem. Szóval…

- Honnan vetted ezt a baromságot? – szakított félbe. – Ki mondta, hogy megyek bárhova is? – nem mertem a szemébe nézni, és szándékosan lehajtottam a fejemet.

- Az álmomban… - a sírás kerülgetett, annyira nehéz újra felidéznem a borzalmas rémképeket. – meghaltál – nyögtem ki hatalmasat nyelve. – Szóval ráébresztett arra, hogy miért nem akartam veled összejönni.

- Jaj, Pindurka! – elmosolyodott. Ilyen vicces lenne az egész, mikor engem a puszta gondolatától is a félelem jár át. – Olyan buta vagy… - megsimogatta az arcomat. – Megígérem, hogy soha nem hagylak el! Miért tenném? – tőlem várta a választ, mire megvontam a vállam.  - Figyelj, az életben meg kell tanulnunk, hogy mindig lesz valaki, aki majd cserben hagy minket. Legyen szó egy családtagról vagy barátról, teljesen mindegy. Valószínűleg te is össze fogod törni mások szívét pont, ahogyan mások tették veled. Sírni fogsz, mert megint elvesztetted, azt aki fontos volt neked, de ez a dolgok rendje, hiszen tudnod kell folytatnod tovább, még ha nem is lesz könnyű. Csak tégy úgy, mintha soha nem bántottak volna, és mosolyogj, mert minden elvesztegetett hatvan másodperc, amit zaklatottan töltesz egy perc a boldogságból, amit soha nem fogsz visszakapni – a szavai a szívemig hatoltak, és elérték a célt. Zokogva borultam a nyakába, és a bocsánatáért könyörögtem.

- Sajnálom, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok – szipogtam.

- Tudod mi erről a véleményem? Egy kicsit mindannyian, csak nehezen ismerjük be! – elmosolyodott. – Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk hozzám? Megnézünk valami filmet, és rendelünk pizzát.

- Jól hangzik – legszívesebben haza rohannék, hogy tovább keseregjek a szobám sötétjében, de ennyivel tartózok neki az előbbi kirohanásom után.

- Fasza, akkor irány a Batmobil! – valójában egy régi 1980-as évekbeli Mustang, viszont most lenyeltem a megjegyzésemet.

A Városi Parktól alig pár utcányira található a Westend sugárút. Csendes környéknek tűnik, ahol szívesen felnevelnéd a csemetéidet. A lakó parktól nem messze, hatalmas játszótér számtalan kikapcsolódási lehetőséggel. A boltok szinte egymást érik, és mindent kínálnak, ami szemnek és szájnak az ingere. A bevásárló központ előtt átlagos amerikai középosztálybeli autók parkoltak. Az emberek közvetlenül már-már idegesítően, émelyítően csevegtek a közeli padokon. A tél kezdte átvenni az irányítást a természet felett, így az egykor rügyező színes fák most szürkés-barnás árnyalatba fordultak át. A lehullott levéltakaró eltakarításáról helyi sárga mellényes munkások valamint idős, unatkozó nénik gondoskodtak. Nem láttam grafitiket, vagy egyéb ocsmány dolgokat a falakra firkálva, ami elronthatná a békés, idilli képet, amit Los Angeleshez viszonyítva pozitívumként könyveltem el. A négyszintes ház, amiben lakott pont a tűzoltó állomással szemben van. A rusztikus épület oldalát immáron hólepte borostyán nőtte be. Kellemes sült hús illat terjengett körülötte, jelezve, hogy valaki éppen a késői ebédre vagy a korai vacsorára készülődik. Összefoglalva én is inkább költöznék ide, mint a puccos sugárútra a villák komor árnyékába.

- Hadd tippeljek! – szólaltam meg. – Lift nincs, igaz? – húztam a számat.

- Eltaláltad, Pindurka! – vigyorgott. Bekapcsolta a riasztót a kocsin. – Viszont ha szeretnéd, örömmel felcipellek a hátamon, ha esetleg néhány lépcsőfok megmászása gondot okozna.

- A szuperhős, aki mindig segítő jobbot nyújt, a bajba esett hölgyeknek? – ismét jól esően gúnyolódtam.

- Valami olyasmi – bólintott felfelé görbülő szájjal.

Természetesen a negyedikre kellett felcaplatni, és mire felértünk félig már kiköptem a tüdőmet. A falnak támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni, mikor kinyílt a mellettem levő ajtó én meg sikkantva arrébb ugrottam.

- Ne ijedezzen kedveském, nem vagyok olyan rémisztő! – 80 körüli öreg hölgy bukkant elő. Tömény levendula illatot árasztott, ami rettentően facsarta az orromat. A fehér haja elegáns kontyba tűzve a tarkóján, a megfáradt barna szeme arról árulkodott, hogy sok dolgot átvészelhetett a közel egy évszázad alatt.  Alig magasabb nálam, és a kora ellenére meglepően jól tartja magát. A bal kezében póráz, aminek a végén aprócska csivava csóvált. – Üdvözlöm, Andrew! – biccentett az égimeszelő srác felé. – A kisasszony csak nem a barátnője? – kíváncsian méregetett. Mi ez a spanyol inkvizíció?

- Csak nemrég ismerkedtünk meg – válaszoltam helyette. Ugyan már, hogy lehetne kapcsolatnak nevezni, ami közöttünk van? Alig pár napja találkoztunk, szóval ki tudja, mit tartogat még a jövő a számunkra. – Heaven Rose vagyok – nyújtottam kedvesen kezet. Igaz, hogy újfent nem viselem túl jól az emberi közelséget, de most az udvariasság diktálta a bemutatkozást.

- Örvendek a szerencsének – viszonozta a gesztust. – Rosalia Huntington – biccentett. – Ő pedig Pinkelton – mutatott az apróságra.

- Nagyon cuki – leguggoltam, majd meggyömöszöltem az önfeledten ugráló kutyust.

- Andrew, ez a lány sokkal szimpatikusabb, mint a múltkori kis barna – valószínűleg Novára utalhat. – Remélem, úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére! – szigorúan nézett rá, már-már fenyegetően.

- Ne aggódjon emiatt, Mrs. Huntington! – átölelte a derekam, és magához húzott.

- Na, gyere Pinkelton itt az ideje, hogy elinduljunk! – szorosabbra húzta a pórázt. – Andrew, ne felejtse, hogy 22-én van az aktuális lakbér befizetése.

- Nem fogom – műmosollyal felelt. Pár másodperc múlva eltűntek. – Az öreglány a főbérlőnk – szolgált magyarázattal. – Kissé házsártos, de ha meg tanulsz alkalmazkodni könnyebben elviselhető – kacsintott rám. Előhalászta a kulcsait, majd a zárba illesztette.  

- A többes számot használtad, szóval nem egyedül laksz itt… - következtettem ki.

- Ashleyt mindenki szereti, te is meg fogod kedvelni – kinyitotta az ajtót. Remek, el kell viselnem egy másik lányt, aki nem mellesleg a lakótársa. A féltékenység azonnal szikrát ütött bennem.

Nem valami tágas a kecó, de elég otthonosan rendezték be. Vajszínű falak, külön leválasztott résszel a kicsempézett konyhának. Az egyik sarokban állványokon hat féle gitár (három klasszikus, három elektromos) sorakozott szépen elrendezve. A barna virágos kanapéval szemben a falra szerelt tévé, alatta szanaszét szórva DVD lemezek. Az üveg dohányzó asztalon, elnyomott csikkekkel teli kerámia hamutál, a távirányító meg néhány tele írt füzetlap. A vörös plüss szőnyeget helyenként kiégették, és vöröses szőrszálak kandikáltak ki belőle. A kék sötétítő függönyös ablakok egyenesen a szemközti házra néztek.

- Bocsi, ha tudom, hogy jössz, kitakarítok – vonta meg a vállát, majd ledobta a dzsekijét a kanapéra. Valami selymes cirógatta a lábamat, majd lepillantva megtaláltam a szőrszálak tulajdonosát. – Ő itt Fiona – szóval nőstény. Felkapta a cicust, aki rögtön dorombolva az arcához dörgölőzött. – Egészen pici korában találtam az utcán. Valami rohadék hagyta, hogy egy koszos karton dobozban haljon meg, de én megsajnáltam és haza hoztam. Négy éves múlt az idén – úgy látszik hatalmas a szeretet, mindkét részről.

- Megható történet komolyan, viszont nem vagyok macskapárti – kövezettek meg érte, de nem rajongok értük. A viszonyunk kölcsönös, ki nem állhatom őket, így ők se engem.

- Mi a szar ez a hangzavar? – szabályosan kicsapódott a jobb oldali szoba ajtaja. Enyhe izzadtság, és pia szag áramlott a gazdájából. Kb. 185 magas ázsiai hosszú fekete hajú borostás csávó vánszorgott elő. A nyakában hosszú láncon arany-fehér gitárpengető fityegett, a bal csuklóján szegecses bőrkarkötő. Az egyetlen öltözéke a kockás boxere, így tökéletesen kivenni az összes testét borító tetoválást. – Hello, haver – biccentett felé, majd elkezdett engem méregetni az őzbarna enyhén véreres szemével. – Ki a Vöröske? Eléggé hasonlít Novához, csak fényévekkel dögösebb – most bókolt nekem vagy szimplán pofátlan?

- Heaven bemutatom Ashley Purdyt a gitárosunk – a csóka a béke jelét formázta az ujjaiból. - Heaven, Nova húga, és nem rég ismertem meg.

- Basszus, azt hittem csaj vagy – nem bírtam ki, hogy ne szóljak közbe.

- Na, igen a nevem sokszor megtéveszti az embereket – vigyorgott. – Kár, hogy kihagytad az este a bulit a srácokkal – Andyhez intézte a szavait. – Képzeld volt ott egy kínai kis csaj, valami eszméletlen dudákkal és formás seggel – beszéd közben imitálta is az említett testrészeket. – Haza hoztam, és…

- Kérlek, most az egyszer megkímélnél a mocskos részletektől? – szakította félbe Andy a fejét fogva.

- Kivételesen – kicsit csalódottan sétált ki a konyhába. Menet közben megigazította az alsónadrágját a fenekénél. Gusztusos, komolyan! De, hé én nem itt lakom, szóval…

- Köszi – sóhajtott megkönnyebbülve.

-  Mondd csak Vöröske még suliba jársz? – kérdezte tőlem miközben kávét töltött.

- Heaven – javítottam ki. – és igen. Öntesz nekem is?

- Ja persze, csak nekem nehogy, alul maradj a növekedésben – vihogott, majd odanyújtott egy pöttyös bögrét.

- Kussolj, Ashley! – bökte meg Andy a könyökével. – Pindurka így cuki, ahogy van – mosolygott rám kacsintva.

- Pindurkának hívod? – az előbbi vihogása röhögésbe váltott át. – Kész, kiégtem!

- Pofa be, Ashley! – nem bírtam nem vigyorogni én is.

- Hé, olyan vagy, mint egy harcos kölyök cica, ezt bírom! – pacsira emelte a kezét, de Andy gonosz nézése miatt inkább leejtette a balját. – Amúgy mi jót fogtok csinálni? – terelte el a témát gyorsan.

- Megnézünk egy filmet és pizzát rendelünk – válaszoltam.  Égtem a nikotin hiánytól, így a kint felejtett Marlboroból kölcsönöztem egy szálat.

- Fasza, úgy is kajás vagyok! – lelkendezett a kávéjából hangosan szürcsölve.

- Kettesben! – hangsúlyozta ki Andy, majd ő is rágyújtott.

-  Úgy érted romantikáztok? Jaj, ez olyan aranyos! – a konyhapultnak támaszkodva nézett rám. – De, figyelj szerintem Heathert nem zavarom, igaz?

- Heaven – javítottam ki megint. – Nekem tök mindegy – vontam meg a vállam. Egész normálisnak tűnik a srác, és előbb vagy utóbb muszáj lesz más arcokkal is jól kijönnöm.

-  Te, mekkora barom vagy! – ütötte meg Andy ismét.

- Tudom, hogy így szeretsz, ne is titkold! – viccesen felé cuppantott, amin mosolyognom kellett. Ahogy kiveszem a viselkedésükből, gyakran húzzák a másikat.

Végül hármasban maradtunk a kanapén. Adam Sandler egyik régi filmjét választottuk, és iszonyú jól szórakoztunk. A fiúk egymást túl ordibálva kommentálták különféle beszólásokkal a jeleneteket, aminek köszönhetően sikerült teljesen ellazulnom. Nem sikerült Andyvel mély beszélgetéseket folytatnunk, de így is eltelt az idő, és a lényeg, hogy nem maradtam egyedül.